PEOPLE

Tesómmal[1] azt beszéltük, hogy minél többet utazol és ezáltal minél több emberrel találkozol, annál inkább erősödik a déjá-vu érzés. Mintha őt már ismerném valahonnan, hozzá már szóltam valamikor, ezt az arckifejezést már láttam valahol. Hang, mimika, arcvonások, jellemek, mintha mind újra és újra ismétlődnének. Persze minden egyes ember egyedi, egyszeri és utánozhatatlan - a tudomány jelenlegi állása szerint remélem legalábbis, hogy ezen állítás még ma is helytálló és egyben vitathatatlan -, na de tudjátok...az élmény olyan különös.

Távolodva attól, amit Dodival megállapítottunk, itt Londonban azt is észrevettem, hogy minél több ember mellett elhaladsz, annál erősebb a ”hu basszus, de sok a fura köztük” érzés is. Valószínűleg ez a nagyváros terméke. Túl sok ember, nagyobb eséllyel futsz bele a dodgy-ba (ejtsd: "dodzsi")[2].

És akkor itt most meg is állnék. Mennyire gonosz lenne arról írnom, hogy milyen furcsák az emberek. Vagy legalábbis, hogy olykor ezt a benyomást keltik. Valószínűleg én is sokszor eszeveszetten rohanok a busz után; szakkádikus[3] szemmozgással, ujjaimmal dobolva és dudorászva járok a világ(om)ban; a történeteimet úgy írom a metrón, repülőn, vonaton, hogy közben semmit nem érzékelek a környezetemből...majd mikor magamba kapok, őrülten szállok le a szerelvényről - a repülőn azért próbálok gyanútlanul normális maradni -, mielőtt az tovább haladna. Arról már nem is beszélve, mikor magyarul telefonálok és a beszélgetés végén minimum ötször megismétlem pussy[4], bár ezt a család esetében szeretlekre váltottam, így kerülvén el az irányomba szegeződő értetlen tekinteteket.

Így hát, fentiket követően elvetettem mind a "weirdo" (ejtsd: "virdo"), "couch potato" (ejtsd: "caucs potéto")[5] avagy "etepetete" (ejtsd: "ete petéte")[6] emberek bármi nemű elemzését soraimban. Azt hallani azonban, hogy weirdo-nak lenni manapság már cool, egyfajta extremitást, különcséget, furcsa, ámbár pozitívan szélsőséges személyiséget sejtet megbújni a háttérben. Bárhogy is legyen, szombat esténként couch potato-nak, St. Moritz-ban etepetete-nek, reggel fél 6-kor a Temze partján futva weirdo-nak lenni én egyáltalán nem bánom.

.emberek a Temze parton.

Egyébként épp egy szokatlan figurának[7] köszönhető, hogy van időm befejezni a történetet. „I fully feel alive when my life is at stake.”[8] - vallja az a szabadmászó úriember, aki épp az épületünkre kapaszkodik fel és sikeresen már a 30. emeletnél jár. Hajrá Alain! A környék le van zárva, és míg mi nem jutunk ki, a főnök nem jut be az épületbe.

Ezt a nyugalmi állapotot kihasználva, a 17.-ről kitekintve, a Temzét és a Tower-Bridget megpillantva felidéztem, amikor...

---

[1] Aki egyébként nem szereti, mikor Tesómnak szólítom. Szerinte az ugyanis túl személytelen… J <3

[2] potenciálisan veszélyesnek, gyanúsnak tűnő.

[3] "szakkád": a szemek gyors, egyidejű mozgása. Szemünk szakkádikus mozgása közben NEM TöRTÉNIK INFORMÁCIÓFELVÉTEL.

[4] Angolul a női nemiszerv becézése, kiejtésben a puszival teljesen megegyező.
[5] szó szerint “kanapé krumpli“ - jelentése otthon ülő (főkent a TV előtt), lust ember
[6] német szó , jelentése: cicomás, előkelő, piperkőc, fontoskodó, kényes, akadékoskodó

[7] Alain Robert, művésznevén a „ Francia pókember”

[8] “Amikor az életem forog kockán, akkor érzem hogy igazán élek.”